Mindig is szerettem ezt a mondatot. Hányszor és hány embernek mondtam én ezt el. Egyszerű, mégis minden benne van, amit erről gondolok. Nem vallásról szól, nem dogmáról, hanem arról a láthatatlan erőről, ami folyamatosan visz előre.
Hiszek abban, hogy ha az ember hisz valamiben – bármiben, amihez a lelke kapcsolódni tud –, akkor hegyeket mozgat meg. Nem a hit tárgya számít, hanem az irány, amit a hit maga ad. Teljesen mindegy, hogy van-e szükség eszközre hozzá vagy mindegy mi a hitünk tárgya, a lényeg, hogy hinni kezdj, mert abban a pillanatban már nem vagy tehetetlen. A hit számomra nem megnyugvás, hanem mozgás. Mozgó és felhajtóerő.
Egy finom belső áramlás, ami összeköt mindazzal, amit még nem látok, de érzem, hogy ott van és ez a legmélyebb valóságos érzés ott belül.
Hiszem azt is, hogy természetes, ha valaki eszközhöz nyúl, hogy hinni tudjon. Van, aki a vallásban találja meg, más a zenében, a természetben, egy kapcsolódásban, vagy épp önmagában. Senkinek sem dolga eldönteni, mi a „jó” vagy „valós” hit. Nem is kell eldönteni ezt, mert nem ez az egész lényege. Elég, ha engedjük egymást hinni - egészen addig, amíg az a hit nem bánt, csak épít.
Miközben ezeket a gondolatokat írom, eszembe jutott, hogy talán már írtam erről korábban és igen. Sok évvel ezelőtti bejegyzésem címe: „A hit” - és már akkor ugyanezek a gondolatok formáltak engem.
És talán ezért mondom ma is, sok év után, ugyanazzal a bizonyossággal: a hitben hiszek.